A bejelentett fizetés ma még kiváltság?


Álláskereséseim során sem középiskolai tanulmányaim alatt, sem most, 2019-ben, végzett, felsőfokú nyelvvizsgákkal rendelkező közgazdászként nem fordult meg a fejemben, hogy egy interjú során elhangozhat az alábbi kérdést; „Önt zavarja a nem bejelentett jövedelem?”

Nagyon sokáig gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést. Sokan azt gondolhatják, naiv vagyok, hogy nem jutott eszembe ilyen a mai magyar valóságban.

Nem tartom magamnak naivnak, és elég széles látóköröm van a munkaerő piacon barátok, ismerősök, család részéről is.

Úgy gondolom, hogy vannak olyan munkakörök, ahol nem kerülhet szóba boríték.

Ha mégis, szerintem már több sebből vérzik a dolog.

Most, hogy élesben keresem a helyem a munka nagyvilágában, sajnos nem egy kínos telefonbeszélgetés, esetleg személyes interjú során derült fény arra, hogy minden rendben, de lenne egy kérdés. A bizonyos jövedelem.

A jövedelemkérdés szerintem amúgy is frusztráló. Mennyit mondjak? Nem leszek nagyképű? Nem becsülöm magam le? Vajon túl sokat mondok? Túl keveset? Egyenesen kommunikáljak, tárgyilagosan, és véletlenül se mondjak semmi félreérthető megjegyzést a leendő béremmel kapcsolatban, mert igen, ez lesz, amiből meg fogok élni!

Sosem gondoltam, hogy találkozni fogok ilyennel. Nem azért, mert naiv vagyok, de úgy gondolom, hogy referenciámból, tanulmányaimból mutatkozik az, hogy nem olyan cégeknél dolgoztam, akik ezt megtehették volna (már csak piaci helyzetükből adódóan sem).

Nem szeretném nevén nevezni, de több nagy gyógyszergyártó cégnél és kereskedelemben is megfordultam.

Szeretném elmesélni nektek egy friss élményemet.

Adott egy szuper marketingügynökség, mely magyar tulajdonban van. Visszahívtak egy senior account manager pozícióra. Itt megjegyezném, hogy az egyik barátnőm kedvenc beosztásmegnevezése, magyarul pedig elég egyszerűen hangzik, kulcsfontosságú alkalmazott, aki a kapcsolatot tartja, tehát kapcsolattartó.
De minél fancy-bb a név, annál jobban mutat majd LinkedInen… Vagyis csak mutatott volna.

Visszahívtak álmaim állására, szép munkakörnyezet, kedves, intelligens, éles eszű emberek, egyből az ügyvezetői találkozó, ami számomra pozitívan hat. Semmi izzadságszagú többkörös interjú, semmi felesleges töltelék, Excel és DISC személyiség teszt. Arra kíváncsiak, hogy ki vagyok én, milyen értékeket képviselek, és mik az elképzeléseim. Egyszóval, minden egyezik, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kölcsönös szimpátia, és megvan a kémia is. Mert igenis, szerintem számít a kémia a munkahelyen is!
A feketeleves még nem most jött, viszont gyanakodnom kellett volna, mikor bejelentették az interjú végén, hogy igen, én vagyok a legtökéletesebb jelölt a több száz (?!) jelentkezőből, és felvettek, délután kössük meg az előszerződést. Lányos zavaromban át sem gondoltam, annyi kérdésem lett volna… A reakcióm visszagondolva annyi volt, hogy szuper, köszönöm a bizalmat, az érzés kölcsönös, szívesen dolgoznék együtt veletek.

Kértem gondolkodási időt, mondták, hogy természetes, de délután jöjjek vissza a szerződés miatt, ami végül is biztosíték mindkét oldal részére. Beleegyeztem, hiszen minden feltétel teljesen az volt, amit szeretnék! Láttam magam előtt, végre itt a dream job! Délután lett, olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek, szerződés, számok, béren kívüli juttatások, és még a bérletemet is fizetik! A jövőben pedig kilátásba helyeztek még céges autót is. Úgy éreztem, beérik mindaz, amit letettem az asztalra, és rám talált a szerencse, (vagyis a hirdetést én találtam meg).

Megérkeztem délután, körbevezettek, bemutattak mindenkinek, ekkor még nem szerződtünk.
Az ügyvezető behívott az irodájába, üdvözölt, kedves volt, mégis valamit éreztem a levegőben, amit nem kellett volna. Mi a feketeleves? Mi fog történni?

Megtörtént, a rossz érzésem bejött.

Nincs bejelentett jövedelem, nincs annyi cafeteria és a többi. Sokk. Hidegzuhany. Hideg verejték folyt rajtam le egy másodperc alatt. Libabőrös lettem, élesen emlékszem rá. Talán még kínomban el is pirultam, bár tudom, hogy nem nekem kellett volna, de olyan zavarban voltam, mint még talán soha.

Sajnos nincs jó pókerarcom, kiülnek az érzelmeim az arcomra, aminek az irányításán még dolgozom, de ezek a helyzetek nem segítenek rajta.

Két szerződés, két cég, 4-4 órás bejelentés.

Kapkodtam a fejem, hogy mi történt, hol vagyok, ez még tényleg ugyanaz a cég? Mi változott?

Semmi nem változott. Ők ezt olyan természetesnek gondolták, mint én a havi utalást.

Bár a tényen semmit nem változtat, de jobb lett volna délelőtt tisztázni, semmi probléma nem származott volna abból, ha elhangzik a már jól megszokott mondat: „Itt sajnos magyar vállalkozásról van szó, a jövedelmed egy része lesz csak bejelentve, a többit borítékban kapod. Problémát okoz ez neked?”

Hogy mi a tanulság? Hogyan kezeltem a helyzetet? Mi történt ezután? És miért jöttem ki megalázottan, csalódottan az irodából?
A következő bejegyzésemben elmesélem!
dinszy