Vagy nem annyit. Vagy nem akkor kapom.
Kényelmetlen, izzadságszagú az egész. Ülök, várok, hogy mi történik. Egyszerűen, ha lett volna bennem mersz, felálltam volna azonnal.
Várok. Gondolkozom, már azon, hogy kifelé menet elmesélem vőlegényemnek. Tényleg most alá „kell” írnom a szerződést, ami nem arról szól, amit szeretnénk?! Ezernyi gondolat cikázott a fejemben, még esküszöm egy pillanatnyilag meg is fordult a fejemben, mi baj lehet? Aláírom. De nem! Az ész érvek erősebbek voltak.
Megérkezett pénzügyes Csabi, üdvözölt kedvesen és közölte, hogy sajnos csak egy csekély összeg megy utalva szépen a számlámra, a másik felét pedig mivel sok a járulék a munkavállalók után, megy borítékban. ( Mintha amúgy én tehetnék a járulékokról..)
Nem tudom milyen arcot vághattam, de az ügyvezető csak gunyorosan annyit tett hozzá: szépen minden hónapban a ”kezecskédbe kapod”, mert hát a járulék nekünk nagyon sok, de különben nekem mint számít hogy 50-60 ezer forintot kézbe kapok?
Hebegtem habogtam zavaromban. Mi mást tudtam volna csinálni. Amúgy nem nekem, nekik kellett volna magyarázkodni, de én, ÉN éreztem magam kellemetlenül.
Érveltem a hitel felvétellel, jelzáloggal és minden féle komoly dologgal, hogy meggyőzzem ez nekem így nem fog beleférni a mindennapjaimba. Kedvesen nyugtattak, más is van így itt a cégnél, kétszer négy órában, semmi baj nem lesz a hitelnél, és különben is mit számít ez a pár ezer?
Vissza kellett volna kérdeznem, a cégnek nettó másfél milliárd forintnál mit számít az én járulékom, hiszen csak pár ezer???
Nem volt merszem, nem erre tanítottak, nem erre neveltek, nem akartam még én kellemetlen helyzetbe hozni az ügyvezetőt, és Csabit a pénzügyest.
Vért izzadtam, és légkondi sem volt az irodában. Kérdeztem, hogy mennyi az az annyi, mi a vége? Komolyan, alig bírtam kimondani a szavakat. A piacon is utálom, amikor alkudni kell a kedvenc zöldséges bácsimnál, aki mindig mondja : kishölgy, azok csak tájékoztató jellegű árak, mondja mennyiért viszi el. Szinte vásárba vittem magamat..
Sikerült még egy kicsit lecsippenteni abból a bérből, amit pár órája beszéltünk meg. Kezet is fogtunk rá. Végtelen higgadt maradtam mindennek ellenére, de a fejemben forrt a düh.
Megint én? Megint velem? Miért? Annyira szép volt minden.
Csabi távozott, ketten maradtunk az irodában. Az ügyvezető és én. Minden bátorságomat összeszedve, az alábbi tudtam kimondani: „Köszönöm a lehetőséget, át kell hogy gondoljam jelenlegi anyagi helyzetben, hogyan fér ez a boríték dolog bele.” Ilyen megvetést, én még más ember szemében nem láttam amikor ezt éreztem. Lenézve, megalázva szólított meg: hölgyem, meg fogja bánna ha ezt a lehetőséget kihagyja. Nem tudja mekkora cég ez, meddig ér el a kezem.
Szinte fenyegetett, hogy nem mentem bele egy olyan helyzetbe, ami számomra kényelmetlen lett volna.
Felálltam, kiviharzottam szinte az épületből.
Olyan ideges voltam, hogy tűsarkúban, lefutottam a lépcsőről ,és sétáltam vagy egy kilométert.
Mi a tanulság? Hogy csak papíron fogadok el mindent. Hogy nem megyek el magyar céghez interjúra, mindaddig, míg a telefonon el nem hangzik, fixen bejelentett jövedelemről van szó. Hogy nem alázkodom meg idegeneknek.
dinszy
